|
|
|
Sarkantyu Illés: Mihály The name of the exhibition is a proper name, which is at least as personal as it is impersonal. Sometimes even unfamiliar persons seem familiar when their Christian names are used. Calling someone by his or her name is a gesture that can lend immediacy to things that are distant in space and time. Illés Sarkantyu concentrates exclusively on the person of Mihály. This work features the stages of processing a photograph that captures just a split second in the life of a soldier, replacing, for want of a better word, memory and the act of remembering. Nevertheless, how is it possible to remember someone we have no memory of? How can someone whom we have never known seem familiar? And how is it possible to create a sense of familiarity with an individual who only exists tangibly on a single paper with photosensitive surface? Nine photographs lend sharpness to the fragment that can be reconstructed, to the details that can be absorbed and to the certainties masked as a document. They attempt to turn the immaterial into material and, to the greatest extent possible, a single moment into a complete story, which together with all subsequent explanations will become a memorial of chance. The photograph which is the sole point of reference of the exhibition/book depicts the artist’s father, Mihály, during a military field exercise. The photograph recording a chance moment became a family photo, a found item whose emotional charge takes it beyond a document. At the same time, in the absence of personal experiences with his father, it gave Illés Sarkantyu the opportunity to take on the role of questioner and to directly interrogate the image, although due to the cruelty of fate, only in the form of a monologue. The fixing of dynamic details, the reconstruction of a moment arrested in motion and the scientific mask of systematisation and creating order keep the fictive dialogue in motion. All we can do is read the signs that are visible on the photograph: What is in his pockets? What is the pattern of the sole of his boots? What is the function of the rigging tied to his upper body? What type of weapon is he carrying? And what is that movement, which since Robert Capa’s photograph has been the presentiment of the moment of death projected into the future? The physical presence of the photograph takes the place of the non-existent figure/father, and Sarkantyu seeks empirically justifiable explanations in the tension between losing and finding. He is at once viewer and photographer making precise models from the original picture. We can see not only magnifications, but also models recreated from the reality of the photograph, and re-photographed extracts and objects. The visual experiment involves what Vilém Flusser describes as “scanning”, the exploration of the surface of an image. When scanning an image, the intention of the picture and the viewer together shape the malleable meaning, and together create the magic property of the picture. How is it possible to obtain the “individual” itself from an abstract surface, light and shadow effects and objects momentarily present in a person’s life? This extension in time and space is created by the motion pictures of the review of troops, objects turning the military environment into reality, the case description in dry medical language of the position of the body deduced from the dynamics of falling, and the pictures of the former military camp forgotten by everybody and overgrown with grass. “This space and time peculiar to the image is none other than the world of magic, a world in which everything is repeated, and in which everything participates in a significant context.” – writes Flusser. To tour the site, experience and replay a situation, to step into somebody’s shoes, as though these were stages of occupation and summons in the archaic sense. Katalin Aknai Translated from Hungarian by ESPELL --- Sarkantyu Illés: Mihály A kiállítás címe egy tulajdonnév. Ez legalább annyira személyes, mint amennyire személytelen. Keresztnevükön olykor még az ismeretlenek is ismerősek, a néven nevezés rámutató gesztusa térben és időben távoli dolgokat képes a szemünk elé emelni. Sarkantyu Illés kitartóan Mihály személyre koncentrál. Egy katona életének egyetlen pillanatát rögzítő, talált fotó feldolgozásának állomásai láthatók ezen a kiállításon, ahol a feldolgozás – jobb szó híján – az emlékezet és az emlékezés munkáját helyettesíti. Mégis, hogyan lehet emlékezni valakire, akiről nincs emlékünk? Hogyan lehet ismerős az, akit igazán soha nem ismertünk? És hogyan lehet közel hozni egy alakot, aki kézzelfoghatóan egyetlen fényérzékeny felületen létezik csupán? Kilenc fotó a rekonstruálható töredéket, a befogható részleteket, a dokumentumnak álcázott bizonyosságokat élesíti ki. Megpróbál testet ad a testetlennek, megkísérel elmesélni, és amennyire csak lehet, történetté kerekíteni egyetlen pillanatot, ami minden utólagos magyarázatával együtt a véletlen emlékműve lesz. Az a fotó, amelyik ennek a kiállításnak az egyetlen, kizárólagos vonatkozási pontja, a szerző apját ábrázolja egy katonai terepgyakorlat során. A véletlen pillanatot rögzítő fotográfia a dokumentum státuszából több érzelemmel kiváló talált tárgy, családi fotó lett, egyúttal alkalom arra, hogy a – megélt dolgok, közös élmények hiányában – Sarkantyu Illés a kérdező pozíciójára váltson és közvetlenül elkezdje faggatni a képet, igaz, a sors által rákényszerített monológ formájában. A fiktív párbeszédet a dinamikus részletek kimerevítése, a mozgásban megakasztott pillanat rekonstrukciója, a rendszerezés és rendteremtés tudományos álcája tartja mozgásban. Azokból a jelekből kell olvasni, amelyek a fotón nyilvánvalóan jelen vannak: mi van a zsebben, milyen mintázatú a bakancs talpa, mi célt szolgál a felsőtestre csomózott kötélzet, milyen típusú a fegyver, és mi ez a mozdulat, ami Robert Capa fotója óta a halál pillanatának jövőbe vetett megsejtése. A fotó fizikai jelenléte fejben a fizikailag nem létező alak/apa helyére kerül, és Sarkantyu a megtalálás és elvesztés közötti feszültségben keres empirikusan indokolható magyarázatokat. Egyszerre néző, és az ősképről precízen modelleket készítő fotós is. Ebben a vizuális kísérletben az történik, amit Vilém Flusser a képfelület felderítésének, „scanning”-nek nevez. Egy kép vizuális letapogatása során a kép és nézője intenciója együtt alakítják a képlékeny jelentést, egyúttal visszaadják a képnek a megidézés általi mágikus tulajdonságát; hogyan is lehet az absztrakt felületből, fény-árnyék hatásokból, az ember életét egy bizonyos pillanatban kísérő tárgyakból kinyerni magát az „alakot”? Ezt a térbeli és időbeli kiterjesztést szolgálják a mozgóképek, az esés dinamikájából levezetett testpozíció száraz, orvosi szaknyelven megszólaló esetleírása, és az egykori katonai tábor fűvel benőtt, mindenki által elfelejtett képei. „A képnek ez a saját térideje, nem más, mint a mágia világa, egy olyan világ, amelyben minden ismétlődik és minden részt vesz egy jelentésteli kontextusban.” – írja Flusser. Bejárni a helyszínt, megélni, és újrajátszani egy helyzetet, belebújni valakinek a bőrébe, mintha midezek az archaikus értelemben vett birtokbavétel stációi lennének. Aknai Katalin --- Marguerite Pilven « La nature qui parle à la caméra est autre que celle qui parle aux yeux » écrivait Walter Benjamin. Illés Sarkantyu explore cet écart intangible à partir d’une photographie anonyme trouvée dans des archives de famille. Lire la suite ---      1  1-2  1-2-3  2-3  2  3  3  2-1  1  2-1  4-5  4-5  5-4  5-4  5
|